Szubjektív

Néhány hete új, fiataloknak szóló sorozat kezdődött az RTL Klubon, amelyet a csatorna főműsoridőben vetít. Ezzel együtt egy másik népszerű műsor, A kód kikerült a kínálatból – különösen azért érdekes ez, mert Magyarországon mindig is nagy népszerűségnek örvendtek a különböző műveltségi vetélkedők. Mi lehet a nagy változás oka?

Kissé furcsállva meredtem a képernyőre, amikor először láttam az Éjjel-nappal Budapest reklámját. A frissen debütáló műsor ajánlója elhitette velem, hogy tulajdonképpen egy reality-showról van szó, emiatt ezzel a tudattal is kezdtem el nézni. Majd miután két perc után leesett, hogy mi a helyzet, rögtön el is ment a kedvem, hogy tovább bámuljam a képernyőt. Mégis maradtam a helyemen, mert vonzott a kíváncsiság, mit tud kezdeni az RTL egy számára talán még kevésbé ismert életkori csoporttal. Utólag már tudom: nem vesztettem volna sokat, ha azonnal kikapcsolom a tévét.

A történet egy huszonévesekkel teli lakásban játszódik, ahol az együttélésből és a szerelmi sérelmekből adódó konfliktusok rázzák fel az alaphangulatot. A nyitóepizódban egy új lány költözik az apartmanba, aki az egyik régebben ott lakó fiú exe. Ahogy erre számítani lehet, a jelenlegi barátnő rögtön féltékeny lesz. Mind az alaptörténet, mind a színészi játék közhelyes és átlagos, így az egész olyan, mintha egy C-kategóriás szappanopera 542. epizódját nézném. A legjobban talán az zavarta a fülem, amikor a szereplők elhatározták, hogy partizni kezdenek a lakásukban, emiatt mindenki kötelező jelleggel felkiáltott, hogy "Buli van!"

Nem tudom elhinni, hogy erre van szüksége a mai huszonéves generációnak. Sejtésemet igazolja a port.hu-n található értékelés, amely kevesebb mint 2,5 pontra ítéli a produkciót a 10 pontos skálán. Ha ilyen lenne Budapest éjjel-nappal, rakétasebességgel menekülnék vidékre.

Sengel Tamás (AKG, 9. évf.)

Éjjel-nappal Budapest
(magyar filmsorozat, RTL Klub, hétköznaponként 20 óra körül)

LIKE - értesülj az új cikkekről!

Egyre gyakrabban futhatunk össze olyan képekkel, amelyeken bizonyos számú lájkért cserébe ígér valamit a feltöltő – sokszor csak fogadásból vagy játékból. Azonban elsőre nem is gondolnánk, hogy a hasonló gyűjtőakciók célja nem csak a 15 perc hírnév, hanem akár egy több millió forintos üzlet is lehet.

„Ki fog ilyen hülyeséget lájkolni?” – futott át az agyamon a gondolat, amikor először megláttam a norvég fiú képét a Facebook üzenőfalamon. Majd gyorsan vetettem egy pillantást a számlálóra, amely akkor 1,2 millión állt. Rögtön elkezdtem tűnődni azon, hogyan lesz valaki hirtelen ennyire ismert. Eszembe jutott, hogy valószínűleg az ismerősök látták, hogy valaki kedvelte vagy megosztotta a képet, ők is ugyanígy tettek, így terjedt szét a kép.

De mégis, mi a célja az egésznek? A srác esetében egyértelműen a hírnév, másoknak viszont minden lájk több tíz vagy akár több száz forinttal lehet egyenértékű. Gondoljunk csak bele: valaki indít egy weboldalt, amely ezzel a módszerrel szerez mondjuk 10 ezer lájkot, és körülbelül ugyanennyi potenciális olvasót az oldalnak. Ezután bannereket helyez el rajta, amelyek helyeiért akár több ezer forintot is kérhet. Mindezt csak azért, mert – tegyük fel – tízezer lájkért cserébe megígéri az olvasóknak, hogy roston kisüti a lábkörmét, és csámcsogva elfogyasztja a Blaha Lujza tér közepén. Ugyanígy szerezhet ismertséget például egy addig ismeretlen márka, és válhat akár piacvezetővé is az adott területen. A lájkolás statisztikai adatokhoz is kiváló: megmutatja, melyik termék vagy szolgáltatás tetszik legjobban az embereknek, és segíti meghatározni a követendő példát a többi cégnek. A közösségi oldal éppen ezért valószínűleg tervezi, hogy továbbgondolja az üzleti szerepét. Felröppent a pletyka, hogy új gomb kerül a Like mellé: a Want gomb egyfajta kívánságlistát hozna létre, ahonnan közvetlenül meg is lehetne vásárolni az áhított dolgokat. A jövőben talán egy külön áruház fog működni a Facebookon belül. Csak el ne felejtsük belájkolni a pénztárosnőt...

Sengel Tamás (AKG, 9. évf.)

Hajdú Péter egy törökbálinti bisztrót reklámoz

LIKE - értesülj az új cikkekről!

Végre Magyarországra is megérkezik a Street View. A Google autója már négy évvel ezelőtt is járt Magyarországon, ám akkor adatvédelmi okokra hivatkozva az akkori képek nem kerültek ki az internetre. Most viszont szabad az út a keresőóriás előtt.

A Norc.hu-n már évek óta elérhető Budapest

Már az első próbálkozásukkor sem értettem teljesen, miért tiltották meg a Google-nak a fotózást, amikor a teljesen azonos céllal működő Norc.hu-n egész Budapest körbejárható már panorámaképek segítségével. Azonban a román tulajdonú oldalnak közel sem akkora a látogatottsága, mint a Google-nak, amelynek térképszolgáltatásával szemben nehéz igazi konkurenciát találni (gondoljunk csak az Apple Maps-szel kapcsolatos botrányra) – emiatt az idegenforgalmi lehetőség is nagyobb benne, márpedig ez az a tényező, ami miatt több magyar város (többek között Debrecen és Miskolc) is a Street View mellé állt.

Szerintem egy nagyon hasznos szolgáltatásról van szó, amely egyszerre használható munkára (pl. fénykép „készítése” egy helyszínről, anélkül, hogy meglátogatnánk azt) és szórakozásra (a tavalyi nyaralóhelyünk megnézése, „hol található ez” játék stb.) Remélem, hogy az emberek továbbra is bizalommal lesznek a Google iránt, és még idén virtuálisan száguldhatunk végig a Duna partján...

Sengel Tamás (9. évf.)

LIKE - értesülj az új cikkekről!

December végén Magyarországra érkezett a nemzetközi hírű a capella csoport, a Voca People. A nyolc, tetőtől talpig fehér testű tagról könnyen hihetnénk azt, hogy egy másik bolygóról származnak. És nem is állnánk távol az igazságtól...

Az előadást országszerte hirdették a plakátok, a reklámok előtt én még nem is hallottam erről az együttesről. A Kongresszusi Központ előadóterme mégis csupán félig volt telve, mikor beléptünk a nézők közé. Már az egyszerű színpadképen látszott, hogy itt bizony nem a látványé, hanem a hangé lesz a főszerep. A fények elsötétülése után a mobiltelefonok kikapcsolását megkérő hang angol nyelven szólalt meg – ebből is azonnal kiderült, hogy hamarosan egy világszínvonalú produkció részesei leszünk.

Végül elfoglalta a színpadot a nyolc fura lény, akik angol-francia keveréknyelven magyarázták el a kedves közönségnek, hogy ők tulajdonképpen földönkívüliek, és kényszerleszállást kellett végrehajtaniuk a Földön az űrhajójukkal, amelyet – benzin helyett – a dal ereje hajt. A rövid bevezetés után megkezdődött az „energiagyűjtés” – a zene történelmének bemutatása az ősember próbálkozásaitól a mai kor slágereiig, mindez persze kizárólag hangszerek nélkül, szájjal és egyéb testrészekkel előadva. A színészi játék zseniális volt, a poénok ütöttek, az énekesek hangja pedig önmagában elég lett volna egy X-Faktor döntőre. A pontot az i-re a két beatboxer, Captain és Stratcher tette fel, akiknek szájjal dobolásáról a nagymamám végig azt hitte, hogy előre felvett ritmus. Miután a legújabb kor számain is túl voltunk, a színpad jobb szélén elhelyezett űrhajótöltöttség-mérőben egy egységnyivel kúszott feljebb a mutató. Ugyanez történt minden egyes hasonló blokk végén – közülük Captain és Stratcher duettje szerintem vitte a pálmát. Hogy mi történt a teljes feltöltődés után, azt megtudhatod a következő látogatásuk alkalmával...

Sengel Tamás (9. évf.)

Voca People, Budapest Kongresszusi Központ
2012. december 26-27-28.

LIKE, ha tetszett!

November 4. hete nekem 6 munkanapból állt. Szombaton az AKG SAP csoport tagjaként Szegedre utaztam, ahol részt vettem Magyarország egyik legrangosabb robotikaversenyén, a First Lego League-en (FLL). Fontos tapasztalatokat szereztem, és végül még egy díjat is kaptunk…

Több hónapig készültem erre a napra. Már szeptemberben megtudtam, kikkel fogok együtt indulni az FLL-en. Az AKG új szárnyának legfelső emeletén lévő kazánházban felszereltük a pályát, és indulhatott a munka. Rengeteg szabadidőt áldoztunk a robotunk megépítésére és beprogramozására, az első pár hétben kicsit lustábban, de reménnyel és kitartással telve. Velünk párhuzamosan dolgoztak a csajok is a versenyhez szükséges közéleti projekten, amelyet az idősek segítésével kapcsolatban kellett elkészíteniük. Az utolsó napokban különösen belehúztunk, ekkor derült ki, hogy apukám is velünk fog jönni, és segítségünkre lesz a nagy napon. A küzdelem előtti pénteken este 9-ig a suliban maradtunk. Este 10 lett, mire végre hazaértünk. Az extrém módon kimerítő hét ledöntött az ágyba, de aludni nem tudtam, valószínűleg az élmények és a félelmek hatására.

Hajnali 5-kor a szüleim hangjára ébredtem. „Ma megyek versenyezni!” – jutott eszembe azonnal. Gyorsan összeszedtem magam, és fél óra múlva már az AKG felé száguldottunk a még kihalt Budapesten keresztül. Ott összepakoltuk a robotot, a laptopunkat és néhány plusz LEGO-alkatrészt a biztonság kedvéért. Innen többórás út vezetett a verseny helyszínéig, útközben tehát programoztunk még egy keveset (elég érdekes volt, főleg úgy, hogy se a pályát, se a robotot nem láttuk). Az épülethez érve nem láttunk se táblát, se semmilyen jelét annak, hogy aznap egy országos méretű verseny fog zajlani itt. Ha egyedül kellett volna elnavigálnom a célig, valószínűleg eltévedtem volna.

Felszaladtunk a lépcsőn, és elénk tárult a látvány, amit addig maximum a képzeletünkben láthattunk. Olyan volt a légkör, mint amire számítottam: összetolt asztalok, tevékenykedő csapatok, a technikai kütyük legszélesebb választéka és persze rengeteg LEGO fogadott minket. Elfoglaltuk a helyünket, és a kipakolás után folytattuk a programozást ott, ahol abbahagytuk. Fél óra múlva, 10-kor egy megnyitóval kezdődött a versengés. Azonnal bizsergés és feszült hangulat töltötte be a termet, ekkor kezdhettük el a gyakorlást a teremben található egyetlen tesztasztalon. Samuval, a legaktívabb csapattársammal futkostunk a géptől a terepasztalig, majd vissza, hogy korrigáljuk a robot mozgását. Nekem nem jutott annyi munka, mint a többieknek, így inkább megfigyelőként ültem a helyemen. Ezután elstartolt az első versenykör a 3-ból, amelyek közül csak a legmagasabb pontszámú számít. Néhány feladatra nem jutott időnk, de úgy számoltunk, hogy a következő menetre készen leszünk. Mi voltunk a kezdő csapat, így hát gyorsan ringbe szálltak a tagok közül ketten (a hely tényleg úgy nézett ki, mint egy bokszmérkőzés színtere, még piros és kék sarok is volt). A feladatok teljesítése sajnos nem olyanra sikerült, amilyenre számítottunk: a versenypálya viszonyai teljesen mások voltak, így a robotunk össze-vissza mozgott. Kissé letörve mentünk vissza az asztalunkhoz, de újult erővel tovább programoztunk. Újabb feladatmegoldások lettek készen, de a pálya hibái miatt ismét csalódnunk kellett a második start után. A harmadik körre sem sikerült kijavítani a robotot, így az első eredményünk lett a legjobb, ezzel nem sikerült bejutnunk a tíz csapat közül az első nyolcba sem. „Legalább megnéztük, milyen egy igazi LEGO-verseny” – gondoltam. „Majd jövőre!”

Aztán eljött a fordulópont: a projektbemutató, amelyen mi is részt vettünk. Előtte elpróbáltuk a jelenetet, amelyben én egy öregasszonyt játszottam, aki nagyon örül a lányok által kitalált nyugdíjrendszerező táblázatnak. Az előadás egészen jól sikerült, a közönség szinte állva tapsolt. Újra elkezdtünk bízni a sikerben. Miután minden csapat prezentálta a saját ötletét, a csoportmunka versenyszám következett, amin mi sem tudtuk, mi lesz pontosan, kivéve Samut, aki a másik AKG-s csoportot is megnézte – ők Budapesten harcoltak a díjakért. A feladatunk az volt, hogy egy szőnyeget a másik oldalára fordítsunk, úgy, hogy mind rajta állunk. Samu nagy segítségének köszönhetően alig másfél perc alatt végeztünk a feladattal.

Üres órák következtek. Nagyrészt a csoporttársammal, Kerimmel iPadeztem, nem volt már túl sok energiám nézni a többi csapat döntőit. Végül elérkezett az eredményhirdetés. Nagy izgalommal beültünk az első sorok egyikébe, és vártuk a helyezéseket. Először a robotok teljesítményét vették sorra. Mi lettünk az utolsó előttiek – öröm volt az ürömben, hogy nem lettünk abszolút vesztesek. Majd a robotdesign került sorra, itt is a szupercsapatok taroltak. Ezután a projektek következtek, rögtön elkezdünk izgulni, hisz ebben a kategóriában sokkal esélyesebbek voltunk. Én az ötödik helyre saccoltam magam, azonban kellemesen kellett csalódnom, amikor a harmadik helyre hirdették ki az AKG SAP-ot. A bronzérem mellé oklevelet is kaptunk. Újabb esélyes téma következett, a csoportmunka, de sajnos itt nem kerültünk be az első három közé. Az összesített versenyben mi lettünk a nyolcadikak, nem is lepődtünk meg nagyon ezen. Végül egy különdíjat is kiosztottak, amely a különleges kitartást díjazza. Nagyon megörültünk, amikor meglepetésünkre a mi csapatunknak adta a kitüntetést a szervező. A cím mellé egy átlátszó dísz is járt, amelyet körbeadogattunk a csapaton belül, még a hazafelé úton is felváltva fogdostuk…

Biztos vagyok benne, hogy 2013-ban újra indulni fogok a First Lego League versenyen. Hogy rímmel fejezzem be: jó verseny az FLL, nekem nagyon megfelel! (Még jó, hogy nem versíró versenyen indultam…)

Sengel Tamás (AKG, 9. évf.)

A szegedi résztvevők: Nagy Viktor - mentor, Sengel Tamás, Papp Márton, Daghistani Kerim, Gindert Samu, Tóth Joli, Cseh Hanna, Binét Lili
SAP segítő: Pálfi Zoltán

Összefoglaló a versenyekről: Az AKG SAP robotépítő csapatai idén is jól szerepeltek

A csapat versenyszámai és a díjátadók

Papp Zoltán Tibor felvételei

LIKE, ha tetszett!

December 2-án a kilencedik évfolyammal a Vígszínházba vezetett az utunk, ahol megnéztük Shakespeare művét, a Makrancos Katát Varró Dániel fordításában. Jó ötlet-e a régi színdarabokat felfrissíteni, és megérti-e így a mi korosztályunk?

Bevallom, nem vártam túlságosan ezt a darabot, mivel a történetet már elolvastam kötelezőként, és lett volna jobb dolgom is, mint színházba menni a kilencedikkel. Fáradt is voltam – a darab előtt a ruhatárban kifizettem a pénzt, a kabátot viszont magammal vittem... Nem volt mese, beültem a nézőtérre és vártam a színészek játékának kezdetét. Az előadás egy teljesen átírt keretjátékkal kezdődött, amelyet többen is teljes értetlenséggel néztek az osztályból. A színmű igazi kezdete után azonban szinte azonnal megnyugodott mindenki, hiszen elkezdődött a már mindenki által ismert történet. Körülbelül 15 perc után azonban ismét érdekes dolog történt a színpadon: három férfi szereplő teljesen meztelenre vetkőzött a nézők szeme láttára. A két furcsa kisiklás után azonban az elvárt menetben folytatódott a mű. A színészek játéka megfelelő volt, bár néhány ponton lehetett volna hitelesebb (ez főleg az örömteli részekre vonatkozik). Varró Dani nem írta át teljesen az eddigi fordításokat, hanem inkább kiegészítette néhány – gyakran erősen fárasztó – nyelvi leleménnyel. Szerintem engedhette volna magát szabadabban alkotni, kevésbé törődve az eddigi magyarításokkal. Ettől eltekintve tűrhetőbb volt a darab, mint amire számítottam. És még pirított mandulát is ehettem a büfében...

Sengel Tamás (AKG, 9. évf.)
fotó: vigszinhaz.hu, Dömölky Dániel

William Shakespeare: Makrancos Kata (Vígszínház)
Rendező: Gothár Péter
Szereplők: Dengyel Iván, Börcsök Enikő, Réti Andrienn
Következő előadások: 2013. január 16., február 2., 21.

LIKE, ha tetszett!

Új kvízműsorral jelentkezett az ősszel kezdődő szezonra az RTL Klub. A Kód című vetélkedőben a tudáson felül elengedhetetlen a jó emlékezőtehetség is. De tetszik-e a nézőknek, hogy újra csavartak egyet a műveltségre alapozó programokon?

A Kódot a nagymamámnál láttam először. Már az ajánló után azt gondoltam, muszáj legalább egyszer megnéznem egy részt belőle – rögtön megfogott az aréna dizájnja, úgy nézett ki, mint egy külön virtuális világ. Az első megnézett adás igazolta az érdeklődésemet. A stúdió sokkal profibban néz ki, mint A széf esetében, talán csak a Párbajnak és a Cápának volt ennél jobban kinéző stúdiója. A Kód annyiban hasonlít az utóbbihoz, hogy itt is egy külső, gépszerű hang az egyik műsorvezetője a játéknak. A show egyébként nagyon jól meg van tervezve, Sebestyén Balázs pedig tökéletes a posztjára, hiszen 4 éves gyakorlattal rendelkezik ezen a területen. A kérdések néha lehetnének bonyolultabbak, de valószínűleg az átlagembernek éppen elég nehezek így is. A végső kijutás az arénából pedig egyszerűen zseniális, az embernek a hideg futkos a hátán, miközben a képernyő előtt rágja a körmét.

Az RTL Klub már sokadszorra bizonyította, hogy nem véletlenül a legnézettebb magyar csatorna. A marketing-gépezet teszi a dolgát, a műsoraikba olyanok is belenéznek, akik egyébként nem is tévéznek. Összességében mindenkinek ajánlom, hogy legalább egyszer üljön le A Kód elé. Ígérem, hogy egy életre átkódolódik az agya.

Sengel Tamás (AKG, 9. évf.)

LIKE, ha tetszett!

Október 26-ra nagy dobással készült a Microsoft: bejelentette az új, táblagépekre és PC-re fejlesztett operációs rendszerét. A kritikusok azonban nem fogadták kitörő örömmel az új Windowst és a vele egy időben piacra dobott táblagépet, a Surface-t. Siker vagy bukás lesz a vége?

Az első igazi találkozásom a Windows 8-cal töriórán történt, amikor Boti, az egyik kupactársam behozta a gépét jegyzetelés céljából. Néztem, miközben használta az új rendszert, és én is rögtön láttam azt, amit az újságírók és a tesztelők mondanak: a Win8 nem billentyűzethez és egérhez készült. A csempéknek hívott gombok egy egérmutatóhoz képest óriásiak, de egy ujj számára pont megfelelnek. Ezenkívül feltűnt (amit már korábban is észrevettem a képeken, videókon és a Windows Phone 7 kipróbálásakor): a grafikus tervező valószínűleg a minimalista stílus megszállottja lehetett. A felület egy-két eleme úgy néz ki, mintha színes papírból lenne kivágva. Sehol egy színátmenet, egy térhatású elem, de még árnyékot se nagyon látni, így a grafika néhol retro hatást kelt. Személy szerint jobban kedvelem az iOS és a Mac OS X (vagy akár a Windows 7) realisztikus, ugyanakkor jól kezelhető dizájnját. További bonyodalmakra adhat okot az is, hogy a Windows 8-nak kétféle változata létezik: az RT és a Pro. Ez utóbbiban használhatjuk a Microsoft világában jól megszokott .exe programokat, míg az RT-ben ugyan megtalálható a Windows Asztal a csempés felület mellett, de csak a Microsoft programjait futtathatjuk asztali környezetben – ez valószínűleg sok kezdő felhasználót zavarba ejt majd. Negatívum a Windows beépített alkalmazásboltjának szegényes kínálata és az itt található szoftverek viszonylag magas ára is.

Örülök, hogy a Microsoft ráeszmélt a lemaradására a mobil eszközökre szánt OS-ek körében, de szerintem nem kellett volna egybeolvasztania az érintős és a klasszikus (egeret-touchpadet-billentyűzetet használó) eszközök kezelőfelületét. Az ujjak forradalma még várat magára. Én azért bízom a változásban, ezeket a sorokat is érintőképernyőn írtam...

Sengel Tamás (AKG, 9. évf.)

LIKE, ha tetszett!

12 napot, azaz majdnem két teljes hetet kellett úgy eltöltenem, hogy a jobb kisujjam éjjel-nappal egy sínben feküdt. Ez volt életem első hasonló élménye, ezalatt egy kicsit átérezhettem, milyen félig-meddig testi fogyatékosnak lenni – ennek minden hátrányával (és előnyével is).

Egy átlagos kedd délelőtti tesióra az AKG-ban. A többiek éppen röpizni készülnek, én inkább a különtornát választanám, de Péter, a tanárom szava dönt – így jó pár hónap után ismét beállok röpizni. „Huhh, csak pörgünk itt összevissza, bele se tudok érni a labdába…” – gondolom magamban. „Szuper, rajtam van a sor a szerválásnál! Na, ez sikerült, kettőt át is passzoltam, jöhet a harmadik! Három, kettő, egy, és… A francba, ez mellément. Talán, ha előrefutok és újra beleütök, még átmehet. Ja, nem lehet kétszer beleérni! Nem baj, megpróbálom, csak úgy, játékból. Futás… Aú!”

Abban a pillanatban egy olyan erős fájdalom hatolt át a testemen, amihez hasonlót nem sűrűn éreztem az eddigi 15 évem során. A második beleérésnél véletlenül csak egy ujjam érintette a labdát, így az hátrafeszült. A kezem szinte lüktetett, percekig rohangáltam körbe-körbe ordítva. Az érzés azonban hamarosan mérséklődött, így tovább játszottam, és szinte nem is foglalkoztam vele egész nap. Délután apukámnak megemlítettem, hogy mi történt tesin, mire ő felhívta a háziorvosunkat, aki azt mondta, hogy minél előbb menjünk be röntgenre. Nem ijedtem meg, sejteni lehetett, hogy nincs eltörve, mivel akkor mozgatni se tudtam volna. Este el is indultunk a Heim Pál kórház baleseti sebészetére, ahol majdnem egy órát kellett várnunk a vizsgálat megkezdéséhez. Először felvették az adataimat, majd a röntgenterembe küldtek, ahol a kezemet a gép alá tették, majd visszaküldtek várni. Nem sokkal később ki is derült: ez a kötés bizony 12 napig rajtam lesz. Nem ijedtem meg, inkább kíváncsivá tett, hogy milyen lesz az életem úgy, hogy csak az egyik karom teljesen működőképes.

A nehézségek már fürdés közben előjöttek: borzalmas volt úgy mosakodni, hogy közben az egyik kezemet folyamatosan az ég felé kellett emelnem. Az alvás során is kompromisszumokat kellett kötnöm, ugyanis úgy szeretek feküdni, hogy a kezemet magam alá teszem – erről most le kellett mondanom. A mindennapok során aztán rengeteg helyzet állt elő, amikor mindkét végtagomra szükség lett volna: ajtónyitásnál, szatyorcipelésnél, cipőkötésnél… Szerencsére a gépírást és a tesit abbahagyhattam a kötés meglétéig. Balkezes vagyok, így az írással nem adódtak problémáim, de néhány órán tabletet használok a jegyzetelésre – így fél kézzel kellett ügyeskednem az érintőképernyőn, ami meglehetősen fárasztó.

Ahogy telt az idő, kezdtem egyre jobban megszokni az ujjamra felhelyezett sínt, de azért számoltam magamban a hátralévő napokat. Örültem a segítőkészségnek, amit a kötés miatt kaptam, szinte már csak az előnyeit láttam a balesetnek. Az idegesség azonban megmaradt bennem.

Végül eljött a nagy pillanat, a levétel ideje. Tanítás után ismét a kórházba vezetett az utam, ahol egy futószalag-szerű kórteremben megszabadultam a rám helyezett béklyótól. Utánam egy kisfiú jött, és amikor megtudtam, hogy a heréjét akarják megvizsgálni, legszívesebben menekültem volna a kórteremből, de még ott kellett maradnom, hogy lemossam az izzadtságot a kötés alatt lévő kezemről.

A 12 nap alatt rám ragadó tapasztalatokkal már sokkal jobban viselném a következő kötést, ha úgy alakul az élet. És ahogy magamat ismerem, elég sok esély van rá, hogy nem kell sokat várnom…

Sengel Tamás (AKG, 9. évf.)

LIKE, ha tetszett!

A szerencsések először 2008-ban láthattak HD-ben sugárzott magyar nyelvű adást a TV-ben: a pekingi olimpiát nagy felbontásban közvetítette az MTV. Azóta négy év telt el, a kínálat pedig folyamatosan nő.

Pár hónappal ezelőtt új médiaboxot kaptunk a szolgáltatónktól. Rólam tudni kell, hogy nem vagyok nagy tévénéző, mégis azonnal izgatott lettem, amikor megtudtam, hogy a kicsike képes fogni HD-programokat. Beszerelés után fogtam a távirányítót, és körbenéztem az új TV-adók között. Amit szinte azonnal észrevettem, hogy a csatornák minősége nem egyforma. Remek példa erre az ATV és az ESPN America nevű óceántúli sportcsatorna közti különbség. Az utóbbinak egyszerűen hibátlan a képi élménye, míg az ATV-nél érezni, hogy nem mindenhol használták ki teljes mértékben a HD nyújtotta lehetőségeket. A reklámok előtti animációban például erősen pixelesek a képek, ami elég zavaró tud lenni egy 32 colos tévénél. Különösen jellemző a magyar csatornákra, hogy nem minden műsor esetén virít a csatorna logója mellett a HD felirat: a műsorok készítésénél egyszerűen nincs pénz arra, hogy minden adást tűéles képet adó kamerák rögzítsenek. Még ennél is rosszabb az RTL Klub (és testvércsatornáinak) esete: a legnézettebb magyar tévécsatornáról van szó, mégsem áldoztak semennyit sem arra, hogy a HDTV-vel rendelkezők is ugyanúgy élvezzék a programokat. Ezt még meg tudom érteni egy kisebb költségvetésű tévénél (biztos vagyok benne, hogy pl. a Nóta TV-nek még 5 év múlva sem lesz HD változata), de egy ekkora csatornánál ez már szinte megbocsáthatatlan bűn. Hogy egy pozitív példát is említsek: mindhárom nagy tematikus tudományos csatornának (Spektrum, National Geographic, Discovery) van HD verziója, amelyen kizárólag nagy felbontásban forgatott filmeket sugároznak. Az MTV pedig – úgy látszik – szeret együtt fejlődni az olimpiával: a londoni sportesemények kezdetével elindult az M3D, amely a háromdimenziós tévével rendelkezőknek nyújt teljes vizuális élményt. A nemzetközi szabványokkal foglalkozó testület eközben elfogadta a HD-nál négyszer nagyobb felbontást, a 4K-t. Kíváncsi vagyok, mit hoz a jövő tévéje...

Sengel Tamás (AKG, 9. évf.)

LIKE, ha tetszett!